Magyarországon kétféle ember drukkol a soha semmit nem nyerő angol válogatottnak, és az sokat mond, hogy a szimpatikusabb csoport a kettő közül az itthon egyre szélesedő klasszikus huligán-réteg. A kikupálódott skinheadek, akik az ideológiai továbbképzés helyett inkább drága anorákokról vitatkoznak. A rosszabbik fajta angol-drukker a szofisztikált anglomán, aki kötelességének érzi, hogy Oscar Wilde és Stephen Fry mellett Sol Campbellért is rajongjon. Az alapvető gond ezzel, hogy minden, ami szerethető a brit kultúrában, a humor, az intelligencia, az ironikus szellemesség tökéletesen hiányzik az angol futballból. Teljességgel érthetetlen, hogyan is születhet meg ugyanabban az országban egy Gary Neville és egy John Cleese.

Ki is képviselhetné jobban ezt a kulturálisan teljesen összezavarodott népcsoportot, mint Pálffy István, a büszke anglomán. Akárcsak imádatának tárgyai, ő is csak egy felpuffadt alkoholista olyan vicces ruhákban, amelyek minden latint sírva nevetésre késztetnek. Bár már nem lesz józan, akkor hívd, amikor megint egy kihagyott Beckham-tizenegyes lesz a vesztük, lehetőleg az argentinok ellen.

Van egy nagyon precíz kifejezés, amellyel tökéletesen le lehet írni az argentin válogatott magyar drukkereit: műmájer faszok. Ez az a réteg, amelyik valamilyen délibábos álmot kergetve nem mer a braziloknak drukkolni, esetleg svábnak született, vagy valamikor tényleg brazil-drukker volt, csak azóta kicsit jobban megy neki. A szurtos sumákolókat valamilyen megmagyarázhatatlan coolság lengi körül Magyarországon, legalábbis a tanulatlan, viszonylag jómódú néprétegek körében, élükön Ganxsta Zoleeval, a világ egyetlen emberével, aki egyszerre drukkol a Boca Juniorsnak és a River Plate-nek.

A tipikus magyar argentin-csicska mégsem Zoli, hanem Friderkusz Sándor, akit ugyan a foci nem érdekel, viszont beteges vonzódik a divathoz meg mindenhez, ami máshol már rég lejárt. Őt az a negyeddöntő után kell röhögve-fuldokolva felhívni, amelyiken valamelyik fegyelmezett európai válogatott, mondjuk a svédek, nem csak kiejtik, hanem szépen meg is ruházzák Crespót és bűnöző barátait.

A braziloknak drukkolni snassz. Régen még volt valami báj abban, ahogy mindig esélyesként érkeztek, aztán meghaltak a szépségben, újabban viszont már szervezett, eurokonform focival indulnak, és körülbelül annyira nagy élmény nekik szorítani, mintha Michael Schumacher rajt-cél győzelmét ásítoznánk végig a tévé előtt. Ennek megfelelően a braziloknak drukkolnak egyrészt a legtöbben, másrészt hozzájuk csapódik a klasszikus divatdrukker-réteg is, akik mindig a nyertessel szeretnének lenni. Így ma már kisebbségben van a csapatot Pelé óta misztifikáló, idősödő derékhad. Az átlagos brazil-szurkoló nagy hangsúlyt fektet arra, hogy mindig, mindenből a legjobbat válassza - értelemszerűen tehát egy hiú majom is. Ebből már ki is rajzolódik a mindenben kitűnő, "bevallottan tehetségmániás" Geszti Péter portréja, aki - ha éppen nem a Haza felemelkedésén munkálkodik - biztosan Ronaldinhóéknak tapsol majd.

Brazil-drukker ismerősöd tehát a nagy számok törvénye alapján biztos akad, és ő akkor lesz a leginkább ideges, ha egy hírhedten falábú csapat tesz keresztbe nekik - mondjuk a németek, 0-2-ről fordítva. Őt a lefújás utáni sokkos állapotban kell majd hívni, örök élmény lesz.

Érdekes, hogy éppen a franciáknak sokáig nem alakult ki nagy, állandó szurkolótáboruk itthon, pedig volt idő jó húsz évvel ezelőtt, amikor a Platini-féle csapat meg is érdemelte volna. Azóta viszont kialakult egy új szurkolóréteg, részben a VB és EB győzelmen, részben pedig a nagy sztárok (Zidane, Henry) klubcsapatokban nyújtott teljesítményén fellelkesülve. Ez a tipikusan MSZP-szavazókból álló, egyre növekvő csoport felháborodottan vádolja rasszizmussal azokat, akik emlékeztetik őket arra a tényre, hogy a csapatban nincs is francia. Megtestesítőjük nem is lehetne más, mint a lelkes antirasszista, franciásan nagyképű, arrogáns balos seggfej, Havas Henrik.

A Tanár Úr is biztos lila fejjel oktatja ki meccsnéző partnereit, akiknek feltűnik majd, hogy a kapust és a csapat agyát leszámítva mindenki más néger. Ha ismersz hozzá hasonlóan irritáló, elvakult francia drukkert, küldj neki egy "MAJMOK HAZA!" sms-t, miután az alulmotivált kékmezesek sima vereséget szenvednek valamelyik középszerű szláv bandától a negyeddöntőben.

A tipikus köcsög rasztás majom, aki semmit nem tud a fociról, viszont nagyon szereti a színes mezeket, mert jól mutatnak a goa.hu partifotóin. A biciklisfutár, aki minden gól után teker egy dzsoját. Rosszabb esetben minden szögletnél. Kedvenc csapatuk nincsen, pontosabban minden vébén újat választanak azon országok halmazából, ahol népszerű a dancehall, illetve liberális a drogtörvény. Örök szívfájdalmuk, hogy Etiópia soha semmilyen világversenyre nem jut ki. Szintén ebbe a csoportba tartozik a nők azon csoportja, akik egész egyszerűen csak egy méretes fekete faszra vágynak.

Díszpéldányuk Prieger Zsolt, az Anima Sound System fejese, a 20. századi magyar közízlés egyik legalattomosabb rombolója, akinek minden tetszik, amiben sok a barna. Miután Trinidad rúgott gól nélkül is nulla ponttal búcsúzik a csoportmeccsek után, érdemes egy "Elfogyott a spangli? :-DDD" tárgyú maillel felbosszantani.

Hihetetlen, ugye? Pedig vannak, méghozzá egyre többen. Idegesítő bölcsészpicsák körében már régóta nagy divat rajongani Kelet-Ázsiáért: a filmjeikért, a zenéikért (!) és még a pasikért (!!!) is. A futball sem kivétel, és hiába is próbálnánk ezeket a beteg embereket meggyőzni arról, hogy ez alapvetően a fehér ember játéka volt, amire a sárgák nagyon rossz hatással vannak, mint halottnak a csók, de tényleg. Ők tehát még a négy évvel ezelőtti bohózat után is képesek Koreának drukkolni (Japán is csak egy fokkal jobb), és erről lebeszélni őket körülbelül akkora feladat lenne, mint Somát meggyőzni arról, hogy ne legyen hülye.

Nem véletlenül emlegetjük a hájbűvésznőt, hiszen az ázsiai "kultúra" rajongói is előszeretettel hisznek a keleti hókuszpókuszokban és más ezoterikus baromságokban. Az fel sem merül bennük, hogy bármilyen távol-keleti praktikát gyakorolni itthon olyan abszurd, mint mondjuk Szöulban csárdást táncolni. Őket még hívni sem érdemes, ha az utolsó ázsiai csapat is összepakolt, mert csak felbosszantjuk magunkat.

Hála istennek a románok meg a szlovákok végül nem jutottak ki, mert különben megint szembesülnünk kéne a ténnyel, hogy létezik olyan magyar ember, aki őszintén képes az ellenségnek drukkolni. Ennek természetesen megint a hülye liberalizmus az oka, amely képtelen megérteni, hogy attól, hogy más embert tényleg ciki utálni, a más ember fociját nagyon is egészséges. Az isten szerelmére, szinte minden, ami szép ebben a játékban az a szomszéd iránt érzett elvakult gyűlöletre alapul a Real Madrid-Barcelonától a német-hollandig. Az meg aztán külön nevetséges, aki azért drukkol ezeknek a műállamoknak, mert azt rézi, hogy ez egy kicsit olyan, mintha mi, magyarok is kijutottunk volna. Nem, nem olyan.

Természetesen a műfaj legjelesebb képviselője csakis a Magyar Narancs szerkesztősége lehet, a hülyék, akik soha nem lennének hajlandóak beismerni, milyen szép és ízes is lehet elküldeni valami oláh parasztot vissza az anyja szőrös picsájához csak azért, mert három-nullra megverte a Steaua a Fradit. Hívjuk őket kárörvendően, amikor a kis kedvenceik keretének több tagja szállodai szobákat zúz össze már a nyitómeccs előtt.

Az a tény, hogy nálunk sokkal többen szurkolnak a németeknek, mint az oroszoknak, egyrészt azt mutatja, hogy utóbbiak sokkal bénábban menedzselték a megszállást, másrészt azt, hogy a németeknek szurkolni azóta is egyfajta állásfoglalást jelent a rohadt komcsikkal szemben. Ez nem azt jelenti, hogy a Nationalelf összes itthoni szurkolója jobbos, de valamiért mégis középosztálybeli, polgári hátterű dunántúli fiatalemberekre asszociálunk, sváb felmenőkkel, de minimum egy nagypapával, aki szerint csak német indulóra lehet menetelni, és aki minden Mercedes láttán megjegyzi: "És ezek veszítették el a háborút…".

A német szurkoló értékeli a küzdést és külseje is neurotikus precizitást tükröz. Tovább nem szűkítjük a kört: az ideális németdrukker Szijjártó Péter. Meccsnézéskor felszabadultságnak nyoma sem lesz nála, hanem sápadtan, ökölbe szorult fejjel nézi Lehmannék szenvedését, visszafogott gólöröme is hatalmas belső feszültségről árulkodik majd. Mindez ki is robbanhat bármelyik fritzfanból, ha az angolok vagy a franciák elleni vereség után zaklatjuk.

A Squadra Azzurrának drukkolni olyan, mint Tarvisióból bőrkabátot hozni, Jesolóban nyaralni, vagy kijárni digózni. Reménytelenül rossz ízlésű emberek kedvtelései voltak ezek egy letűnt korban, és csak a szokások változtak, ők maguk nem. Vessünk egy pillantást Bochkor Gábor röhejesen divatjamúlt frizurájára, stylistok által is sikertelenül rejtegetett ruhatárára, erőltetetten örökifjú lazaságára, és máris megvan a mi emberünk. Ő személyesíti meg az olaszdrukkert, aki gyaníthatóan a nyolcvanas években szeretett bele az olasz fociba, amikor talán még tényleg volt miért.

Signor Nyolcvanas Évek szilárdul meg van győződve róla, hogy Olaszország ugyanolyan labdarúgó nagyhatalom, mint a régi szép időkben volt, még mindig menő a koptatott farmerdzseki, és a csajoknak elég csak megpörgetni a slusszkulcsot, már rá is buknak a sliccedre. És történhet bármi, ebből semmi nem zökkentheti ki. Na jó, egy vitriolos telefonhívás igen, amit valamelyik underdog csapat olaszok elleni győzelme utána eresztünk meg. Lehetőleg a bírók is szopassák őket, mint 2002-ben, az olaszdrukker attól készül ki a legjobban, ha kivételesen nem ők csalnak.

Az összes foci iránt érdeklődő ismerősünk közül azok a legbosszantóbbak, akik minden esetben az aktuális Dávidnak szurkolnak a Góliátok ellen. Emlékezhetünk Kamerunra, Szenegálra vagy akár Hondurasra, elég hosszú a sor. Ezek a csapatok persze szükségszerűen elbuknak, és utána napokig lehet majd sajnálni szegényeket, "milyen kis ország, és milyen jól játszottak". Ugye milyen ismerős mondat? Akár ránk, magyarokra is mondhatnák, de persze sosem fogják, az okokat most nem részletezzük. Ezeknek az embereknek a négerek, indiánok vagy ázsiaiak helyettesítik majd a magyarokat, ami már eleve sérült nemzettudatra utal.

Mindez kiegészül majd valami álszent monológgal a kicsikről és az esélytelenekről, szélsőséges esetben a nemzetek barátságáról és a "részvétel a fontos" elvről. Bicskanyitogató, nem? Az ilyeneknek köszönhető a fejlett demokrácia rákfenéje, a pozitív diszkrimináció, melyet nálunk a Batiz Andráshoz hasonló korlátolt, üresfejű nímandok erőltetnek, akik már annyira korrekt politikailag, hogy talán saját magát is kirúgatná egy derék roma munkavállaló kedvéért. Ha van olyan ismerősöd, akinek hozzá hasonlóan bárgyú vigyorba torzul az arca, ha a kisebbségről és az esélytelenekről esik szó, hívd, amint az utolsó kiscsapat is kiesett!

Semmi gond nincs azzal, aki nem szereti a focit. Van ugyan a coming outnak kevésbé kacifántos módja is, de hát aki mindenképpen így szeretné tudatni a világgal homoszexualitását, az nyugodtan tegye. Azzal viszont már más sincs, mint gond, aki négyévente egyszer egy hónapon át azzal kergeti őrületbe focibuzi ismerőseit, hogy minden közös meccsnézésen megjelenik, és hülyeségeket beszél. Van köztük férfi és nő egyaránt, talán az utóbbi egy hangyányival idegesítőbb, az ember fiának kilencven percig azon kell koncentrálnia, hogy ne ugorjon fel és ne kezdjen el ordítani két pofon kíséretében, hogy "takarodj már el sörért, te hülye picsa". Ezekből az emberekből harapófogóval sem lehet kicsikarni valamiféle állásfoglalást azügyben, hogy kinek is szurkolnak. Hogy is köteleznék el ők magukat bármelyik csapat mellett, amikor "egyszerűen csak a focit szeretik, nem valamelyik csapatot". Ölni tudnánk.

Mi lenne rosszabb, mint Hajós Andrással nézni végig egy, az elsőtől az utolsó percig halálosan izgalmas Hollandia-Franciaország negyeddöntőt? Ahogy elkezdene viccelődni egy tizenegyesnél valamelyik játékos nevével, vagy minden átmenet nélkül arról kezdené faggatni a társaság tagjait, hogy hol lehet Budapesten holland mezt kapni, mert az öccsének pont most lesz a születésnapja. Csak akkor tudnánk örülni egy kicsit, amikor a társaságból valaki, aki a vesztes csapatnak drukkolt, tényleg eltöri a karját, miután a bohóc a meccs lefújása után megpróbálja azzal feldobni a hangulatot, hogy "csak nem fogtok egy focimeccs miatt ennyire kiakadni?".